Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt 

Az egy évvel ezelőtt elfogadott médiatörvények vizsgálatára készül az Alkotmánybíróság. Dr. Polyák Gábor médiajogász szerint nem érdemes a várakozásokat magasra helyezni, a testületnek a saját árnyékán és a körülötte uralkodó politikai helyzeten is túl kellene lépnie. Esélylatolgatás, döntés előtt.

A médiatörvények körüli vita azon a ponton ért véget, amikor a parlament tönkretette az Alkotmánybíróságot. Nem maradt ugyanis olyan megbízható mérce, amelyhez a vitában résztvevő minden fél igazodni tudna. Hiába hoz esetleg az Alkotmánybíróság ebben az évben döntést legalább néhány kérdésről a médiatörvényekkel kapcsolatban, ezzel legalább azt megelőzve, hogy a gyakorlatilag ellehetetlenüljön még a döntéshozatal lehetősége is, a szeptemberben felhígított és ezzel végleg megalázott testület legitimitása számomra megszűnt. Ez nyilván semmilyen módon nem érinti a határozatok jogilag kötelező erejét és vitathatatlanságát. Mindössze arról van szó, hogy szakmai hivatkozási alapként szűnt meg az intézmény. Szó nincs arról, hogy az Alkotmánybíróság korábbi döntéseit mindig megalapozottnak és helyesnek találtam volna, de volt értelme kritizálni, és ezzel együtt is a legszélesebb kör elfogadta általános mércének. Vitáink azonban ezentúl nem szakmai jellegűek, hanem hitviták. Mércéink pedig távolodnak egymástól.

A hírek szerint annyi bátorság legalábbis lesz a testületben, hogy néhány médiaszabályozási kérdésben mer döntést hozni. Számos hasonló fontosságú ügyben azonban még eddig sem jut el, így például veszni hagyja a magánnyugdíjpénztár-tagok járulékbefizetéseit. Médiaügyekben ezek után csak az a kérdés, hogy mire elég ez a bátorság. Egészen biztos, hogy a határozat előkészítése során súlyos kompromisszumokat kellett kötni, és esély sincs arra, hogy egy átfogó, az 1992-es véleményszabadság-határozatok szellemét követő döntés szülessen. Ebben az esetben pedig nem csak az a kérdés, hogy nincs értelme a határozathozatalnak, hanem az is, hogy mennyi kompromisszumot bírnak el az egyes bírák szakmai és emberi elveik teljes feladása nélkül.


A zsűri nehéz helyzetben…

Még csak arról sincs szó sajnos, hogy egy 2011-ig töretlenül vélemény- és médiaszabadság párti gyakorlatot kell feladni. Az 1992-ben született két véleményszabadság-határozat óta az Alkotmánybíróság számos lépést tett hátrafelé, a médiaszabadsággal kapcsolatban különösen az 1999-es csonka kuratórium-ügyben, illetve a 2007-es átfogó médiahatározatában. De a hátraarc már 1997-ben, a sajtótörvény cenzúra-rendelkezéseinek vizsgálata során is érzékelhető volt. Ezek a döntések nehéz – de egyáltalán nem lehetetlen – helyzetbe hozzák azt az Alkotmánybíróságot, amely a médiatestületek függetlenségét nem formális szempontok alapján akarja megítélni, vagy éppen a médiatartalmak értelmezhetetlen médiajogi tényállások alapján történő hatósági kontrollját kívánja korlátozni. Az Alkotmánybíróságnak így nem csak azzal kell megküzdenie, hogy az új erőviszonyok között vállalható kompromisszumot találjon, de saját árnyékán is át kell lépnie. Újra kell gondolnia a médiáról kialakított, meglehetősen felszínes és leegyszerűsítő képzeteit, újra kell értékelnie a nyilvánosság szerepét, és mindezt akkor, amikor a feltételek ehhez egyáltalán nem ideálisak.

Mindezek fényében érdemes a várakozásokat nem nagyon magas szintre emelni. Mégis, ha az a kérdés, mit várunk ettől a döntéstől, akkor azért van néhány világosan meghatározható pont.

 

Először is indokolt lenne elővenni azokat a kérdéseket, amelyek esetében az egyedi jogsértés valószínűsége csekély, azaz a jövőben szinte kizárt, hogy újra az Alkotmánybíróság elé kerülhet. Ilyen kérdések jellemzően azok, amelyek a Médiatanács és a közszolgálati médiumok függetlenségét érintik. Nem elképzelhetetlen, hogy lesz olyan jövőbeli eljárás, amelyben a jogsérelem, például egy frekvenciapályázat elbírálásával kapcsolatban, a sértett szerint visszavezethető az eljáró hatóság elfogultságára. Ennek bizonyítása azonban korántsem egyszerű. A közszolgálati intézményrendszer politikai függőségéből pedig még nehezebb egyedi jogsértést varázsolni – bár a Lomnici-ügy ad némi reményt –, ott legfeljebb az vethető fel, hogy a kiegyensúlyozott tájékoztatás megsértése, akármit is jelentsen ez, minden egyes néző tájékozódáshoz való jogát sérti. Így értelmezve végül is bárki eljuthat az Alkotmánybíróság elé. Mindez azonban az új alkotmánybírósági törvény olyan nagyvonalú értelmezését jelentené, ami aligha várható a jelenlegi testület többségétől. Mindenesetre jobb lenne a függetlenség kérdését nem ilyen esetleges eljárásokra bízni. Nem volt olyan hazai vagy külföldi kritikusa a törvénynek, aki ne érezte volna súlyosan aggályosnak a Médiatanács összetételét. Senkit nem győztek meg az ezt cáfoló, vagy inkább csak tagadó érvek, amelyek legfeljebb addig terjedtek, hogy márpedig a törvény függetlennek mondja a tagokat. Van persze olyan olvasata ennek, hogy mindenki téved, sőt hazudik, és a Lánchíd Rádió is csak azért nyer, mert ő a legjobb pályázó.

Különösen szomorú folytatása ennek a történetnek, hogy az Alkotmánybíróság akár saját korábbi, kizárólag formális szempontokat figyelembe vevő gyakorlata alapján is megállapíthatná a tagok függetlenségét. Ez még a hallgatásnál is kínosabb végeredmény lenne, amivel az alkotmánybírók nehezen tudnának elszámolni a hazai és a külföldi szakmai közvélemény előtt. De egyáltalán nem szükségszerű kimenete a vizsgálatnak: korábban nem volt olyan jogi környezet, amely a média egészének felügyeletében lehetővé tette egy egypárti, működésében átláthatatlan és ellenőrizhetetlen, hatásköreiben példa nélküli mozgástérrel rendelkező testület létrehozását.

Azt, hogy a közszolgálati intézményrendszer pontosan mitől is független, a jelenlegi kaotikus szervezeti rendben nagyon nehéz megállapítani. Egy olyan rendszer, amelyben rövid időn belül kétszer is előfordulhat látványos és otromba hírhamisítás, sőt a második eset kivizsgálását az első eset elkövetőjére bízzák, nem is igényel részletes kritikát. Ez a végletekig centralizált, politikai függőségekkel összetartott, a munkatársakat folyamatosan bizonytalanságban tartó, deklaráltan kormányhű intézmény már eddig is soha nem gyógyuló sebeket ejtett a közszolgálatiság eszméjén. A vezetők és a különböző irányító-felügyelő testületek kinevezése, a gazdálkodás, a közszolgálati követelmények meghatározása önmagában és rendszerszinten is alkotmánysértő, menthetetlen.

 

Az elvárható minimum

Az a minimum, ami nélkül az egész határozat nem ér semmit – és amihez képest bármely intézményi kérdés teljesen másodlagos –, annak rögzítése, hogy a nyomtatott és az online médiára nem alkalmazhatók közigazgatási eljárások és szankciók. A törvény legkritikusabb, koncepcionális bűne éppen a médiarendszer egészének a Médiatanács felügyelet alá vonása. Az alig értelmezhető és jelentős szankciókkal fenyegetett médiajogi tényállások a vélemény- és sajtószabadságot aránytalanul korlátozzák, és ezen sem az eddigi tartózkodó hatósági gyakorlat, sem a társszabályozás, mint szűrő beépítése nem változtat. A médiajogi tényállások bizonytalan tartalma, a kilátásba helyezett szankciók nagysága, a hatóság kapcsolódó eljárási jogkörei bizonytalanságokkal, félelmekkel, elhallgatásokkal, bizalmatlansággal és alkalmazkodási kényszerekkel terhes szerkesztőségi légkört teremtenek, kizárják a nyilvánosság normális működését. Az alkotmányjogi vizsgálatnak csakis az lehet a mércéje, hogy szükséges és arányos beavatkozásról van-e szó. Márpedig meggyőződésem szerint a médiajogi szankciók alapvetően olyan magatartásokat érintenek, amelyek médiajogi szankció hiányában sem maradnak megtorlatlanul. A polgári jogi és büntetőjogi következmények, a rendelkezésre álló bírósági utak önmagukban is megfelelő garanciái bármilyen elszenvedett egyéni vagy közösségi jogsérelem orvosolhatóságának.

Az Alkotmánybíróság a televíziós tartalmakra vonatkozóan kimondta ugyan – ma már talán értik a döntést meghozók, mekkora hibát követtek el –, hogy a médiajogi szankciók alkotmányosak, ezt azonban jelentős részben a televízió és a rádió sajátos jellemzőire alapozta. E jellemzők a televíziók és rádiók esetében is változnak, de az biztos, hogy más médiumokra nem vetíthetők ki. Épp elég kihívás elé állítják a bíróságok a nyomtatott és az online sajtót – például a kommentek szerkesztőségi tartalomként való értelmezésével, amihez még csak nem is volt szükségük az új médiatörvényekre –, az újabb kontroll lehetősége elfogadhatatlan.

Hajmeresztő eszközrendszer

Önmagában is elfogadhatatlan a Médiatanács rendelkezésére álló eszközrendszer. A szerkesztőségi dokumentumok korlátozás nélküli, előzetes bírósági jóváhagyáshoz nem kötött megismerhetősége és az egyéb adatbekérési lehetőségek, valamint az ezekhez kapcsolódó eljárási bírságok a szerkesztőségek, az újságírók és a riportalanyok teljes kiszolgáltatottságához vezetnek. Nem számít, hogy e rendelkezéseket még nem alkalmazták. Nem számít, hogy a jövőben sem fogják alkalmazni őket. A lehetőség, hogy a médiahatóság akár a jelenlegi összetételében, akár egy későbbi személyi összetétellel ilyen eszközökhöz nyúlhat, éles ellentétben áll a demokrácia és a jogállamiság elvével. Ugyanez elmondható a hatóság elnökétől személyében függő, bármely jogszabály megsértése vagy bármilyen érdeksérelem esetén eljáró médiabiztos intézményéről, amely a média működése fölötti ellenőrzés lehetőségét parttalanná teszi. Lehet, hogy ezek a jogintézmények nem kifejezetten jogállamromboló szándékot tükröznek. Ebben az esetben viszont a súlyos szakmai hozzá nem értés vezetett a véleményszabadság durva megsértéséhez. Persze a szabályozás valamely nem lényeges elemének alkotmányellenessé minősítése a szabályozás egészének fundamentális alkotmányellenességének érintetlenül hagyása mellett, alibi döntésként kárhoztatható.

A forrásvédelemről látványosan bebizonyosodott, hogy nem működik. Lehet, hogy a rendőrség és az ügyészség abszurd jogértelmezése nem szükségszerűen következik a törvényből, de az már biztos, hogy ezt az értelmezést a törvény nem is zárja ki. A rendelkezés kiváló példája annak, hogy a jogalkalmazás nem tud mit kezdeni az olyan szavakkal és fordulatokkal, mint közrend, közérdek, illetve kivételesen indokolt eset. A rendelkezés kudarca egyúttal az alkotmánysértő jellegét is igazolja, amit súlyosbítanak a hiányzó eljárási garanciák, a bírósági kontroll lehetőségének világos meghatározása.

 

Parttalan pályáztatás

Végül a médiatörvénynek fájó pontja a médiaszolgáltatási pályázatokra vonatkozó szabályozás.  Időközben persze ezekről is kiderült, hogy túlbiztosításként kerültek a törvénybe, olyan helyzetre felkészülve, amikor nem egypárti a Médiatanács, ez azonban nem teszi kevésbé alkotmánysértővé a pályáztatási szempontokra vonatkozó előírások teljes hiányát, a pályázati eljárásnak meg nem határozott médiapolitikai szempontokra alapozott megszüntetését, illetve a jogorvoslati lehetőség hibás – pályázati ügyekben az érdemi jogorvoslatot ellehetetlenítő – szabályozását, továbbá a médiaszolgáltatási jogosultság pályáztatás nélküli megadásának parttalan lehetőségét.

A pályáztatási szabályokhoz hasonlóan, a hazai piaci folyamatokra és viszonyokra tekintettel, súlyos piaci és nyilvánosságbeli torzulásokat okoz a média-kereszttulajdonlás korlátozásának teljes leépítése. Ez egyrészt a helyi médiában okoz visszafordíthatatlan károkat, nagy és kézivezérelt önkormányzati médiakonglomerátumok létrejöttével, másrészt a politika-közeli médiabirodalmak építése elől hárít el minden akadályt. E jelenségek aligha szolgálják a sokat emlegetett demokratikus közvélemény kialakulását.

Ne legyünk telhetetlenek, ha ezek a kívánságaink egy alkotmánybírósági határozatban teljesülnek, nagy lépést teszünk vissza a normális – jogállami, európai, szabad – világba.

Nagy felelősség ez, tisztelt Alkotmánybíróság!