Mérték Médiaelemző

A Médiatanács döntése tavasszal megakadályozta két nagy európai lapkiadó vállalat, az Axel Springer és a Ringier fúzióját. A döntés megalapozására szolgáló szakhatósági állásfoglalás április óta nem került nyilvánosságra, így mi ezt most közzétesszük. Urbán Ágnes írása.

A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 171. § alapján a Gazdasági Versenyhivatal köteles a Médiatanács állásfoglalását beszerezni olyan fúziós ügyekben, amelyben médiavállalatok érintettek és az összeolvadás versenyhivatali jóváhagyáshoz kötött. A Médiatanácsnak azt kell vizsgálnia, hogy az összeolvadás után is biztosított-e a sokszínű tájékozódás joga, és amennyiben megítélése szerint sérül ez a jog, akkor a testület megtagadhatja a szakhatósági hozzájárulást.

Miután a törvény szerint a Médiatanács hozzájárulására a már folyamatban lévő fúziós kérelmekhez is szükség volt, így az Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) szakhatósági állásfoglalás készített a Ringier és az Axel Springer magyarországi leányvállalatainak összefonódásáról.. A Médiatanács a szakhatósági állásfoglalás alapján elutasította a fúziós kérelmet, így egy hozzávetőleg 36 milliárd forint értékű összeolvadást akadályozott meg.

Magáról a szakhatósági állásfoglalásról eddig nem sokat tudhattunk, hiszen a Médiatanács nem érezte fontosnak, hogy nyilvánosságra kerüljön a dokumentum. A testület 2011. április 14-i ülésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy első napirendi pontként tárgyalta a kérdést, a testület egyik tagja, Koltay András "elírási észrevételeket tett" az anyaggal kapcsolatban (magyarul stilisztikai hibákat észrevételezett), majd a Médiatanács egyhangúan elfogadta az állásfoglalást. A Médiatanács döntésével tehát vita és ellenszavazat nélkül kimondta, hogy az összeolvadás akadályozná a sokszínű tájékozódást, de a jelek szerint senkit nem zavart, hogy elmaradt a sokszínű tájékozódás jogának definiálása és nem tudható, hogy a sokszínűséget hogy kell mérni.

A brit kommunikációs hatóságnál már régen rájöttek, hogy nem árt ismerni a szabályozandó piacot és kutatásaikat a nyilvánosság elé is tárják. A magyar médiahatóságnál nincs se átfogó kutatás, se nyilvánosság. Urbán Ágnes cikke.

Az Egyesült Királyság kommunikációs hatósága, az Ofcom (Office of Communications) közismerten az egyik leghatékonyabban működő konvergens hatóság. Az intézmény 2003-ban jött létre öt, addig különálló hatóság jogkörének összevonásával: ahogy a technológia fejlődött, az iparági határok elmosódtak és a felhasználók is egyre nagyobb arányban fogyasztottak médiatartalmat infokommunikációs eszközökön keresztül, logikus módon adódott az addig különálló (hírközlési, rádiós és televíziós) területeken működő hatóságok integrálása. Ez a folyamat más hatóságoknál is lezajlott, az Ofcom-minta mind több országban terjedt el. Ahogy sokan a BBC-t a közszolgálati műsorszolgáltatás etalonjának tartják, gyakorlatilag ugyanezt a szerepet az infokommunikációs szektorok szabályozásában az Ofcom tölti be.

A brit hatóság egyik legfőbb erőssége a kutatási tevékenység: részint házon belül készült, részint pedig külső szakmai műhelyektől megrendelt kutatások segítik a döntéshozatalt. Jelentések, konzultációk, elemzések készülnek a hatósági működés különböző területeiről, de a BBC éves jelentései is elérhetők. Önmagában az is tanulságos, hogy milyen témákban és milyen módszertannal végez kutatásokat az Ofcom, az elmúlt időszakból kiemelkedik a gyermekek médiahasználatával foglalkozó 175 oldalas jelentés vagy a média sokszínűség mérésének kérdésében indított nyilvános konzultáció. Talán mondani sem kell, hogy ezek a dokumentumok egytől egyig nyilvánosak, a brit adófizetők éppúgy láthatják, hogy milyen anyagok készülnek a hatóság költségvetéséből, mint az érdeklődő szakértők.

Miközben a parlamenti ombudsmani rendszer a szemünk előtt sorvadozik; ma még négy biztosunk van, de két hét múlva már csak egy lesz, új szakosított ombudsman-intézménynek is örvendhetnénk. De tényleg, van okunk az örömre? Majtényi László írása.*

Először a nemzetközi színtéren nézzünk szét, azután a magyar szabályozásra vessünk egy pillantást, végül pedig a médiaombudsmanok eddigi teljesítményére.

1. Az ombudsman-irodalom legfontosabb toposzainak egyike, hogy az ombudsman a szabadság, olykor a fogyasztók jogainak a védelmezője, a polgárok érdekében működő házőrző, jelzőkutya. Független, de nincsenek döntési jogai, vizsgálatai eredményeképpen nem határozatokat, hanem ajánlásokat bocsát ki. Az ombudsmanok rendszerint a közhatalom intézményei, de éppen a sajtó világában elterjedtek a korporatív szervek és az egyes sajtótermékek önálló ombudsmanjai is.

A világ sok országában működnek újság-, sajtó-, média ombudsmanok. Ezek az intézmények Skandináviában és sokfele másutt a világban elterjedtek. Alapvető típusa az újságombudsman (elsőként a japán Asahi Shimbum ombudsmanját szokták emlegetni 1922-ből), de az intézmény az USA-ban is általánosan bevett /Public Editor/. Az első magyarországi kisérletre pedig lásd ezen a linken. Rendszerint az újság vagy a műsorszolgáltató saját fogyasztói javára, a szerkesztőség(ei) munkájának ellenőrzésére hívja életre, oly módon, hogy az ombudsman saját felületet kap, melyet maga szerkeszt, és azon bírálja az adott médium tevékenységét. Ő az, aki a "belső ellenség", aki "kiteregeti a szennyest".

A sajtóombudsman másik típusa nem egy médium ellenőrzését látja el, hanem a média önszabályozó testülete, például a Sajtótanács megbízásából működik. Svédországban 1969. óta működik ilyen biztos igaz, csak az írott sajtóval foglalkozik. Minden médiaombudsman, dolgozzon bár egy sajtótermék érdekében, vagy legyen szakmai szervezet meghatalmazottja független, tekintélyes vizsgáló szerv, pontosabban: személy, aki mindig közismert tekintély.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Az egy évvel ezelőtt elfogadott médiatörvények vizsgálatára készül az Alkotmánybíróság. Dr. Polyák Gábor médiajogász szerint nem érdemes a várakozásokat magasra helyezni, a testületnek a saját árnyékán és a körülötte uralkodó politikai helyzeten is túl kellene lépnie. Esélylatolgatás, döntés előtt.

A médiatörvények körüli vita azon a ponton ért véget, amikor a parlament tönkretette az Alkotmánybíróságot. Nem maradt ugyanis olyan megbízható mérce, amelyhez a vitában résztvevő minden fél igazodni tudna. Hiába hoz esetleg az Alkotmánybíróság ebben az évben döntést legalább néhány kérdésről a médiatörvényekkel kapcsolatban, ezzel legalább azt megelőzve, hogy a gyakorlatilag ellehetetlenüljön még a döntéshozatal lehetősége is, a szeptemberben felhígított és ezzel végleg megalázott testület legitimitása számomra megszűnt. Ez nyilván semmilyen módon nem érinti a határozatok jogilag kötelező erejét és vitathatatlanságát. Mindössze arról van szó, hogy szakmai hivatkozási alapként szűnt meg az intézmény. Szó nincs arról, hogy az Alkotmánybíróság korábbi döntéseit mindig megalapozottnak és helyesnek találtam volna, de volt értelme kritizálni, és ezzel együtt is a legszélesebb kör elfogadta általános mércének. Vitáink azonban ezentúl nem szakmai jellegűek, hanem hitviták. Mércéink pedig távolodnak egymástól.

A hírek szerint annyi bátorság legalábbis lesz a testületben, hogy néhány médiaszabályozási kérdésben mer döntést hozni. Számos hasonló fontosságú ügyben azonban még eddig sem jut el, így például veszni hagyja a magánnyugdíjpénztár-tagok járulékbefizetéseit. Médiaügyekben ezek után csak az a kérdés, hogy mire elég ez a bátorság. Egészen biztos, hogy a határozat előkészítése során súlyos kompromisszumokat kellett kötni, és esély sincs arra, hogy egy átfogó, az 1992-es véleményszabadság-határozatok szellemét követő döntés szülessen. Ebben az esetben pedig nem csak az a kérdés, hogy nincs értelme a határozathozatalnak, hanem az is, hogy mennyi kompromisszumot bírnak el az egyes bírák szakmai és emberi elveik teljes feladása nélkül.